Alföld

ON: Fővárosiként irigykedve néztem a kötelező koppenhágai videókat, sosem a bringainfrákat irigyelve. Triviális, hogy a tömegek gondolkozásán sokkal inkább múlik egy város közlekedés általi élhetősége, mint sárga csíkokon vagy milliárdokból gründolt bringautakon. Ó, az a sok munkába igyekvő kabátos-pantallós férfi és kosztümös nő a bringákon. És persze úgy hittem, ehhez mi, az Óperencián innen, sosem növünk fel. De az elmúlt három napot az Alföldön, közelebbről Lajosmizsén töltöttem. És amit ott tapasztaltam, az messze felülmúlta az elképzeléseimet. Budapesten, a kiskörúti bringás-számláló napi 3-500-as értékeket mutat, és tippem szerint minimum ennyien bringáznak el ennek az alföldi kisvárosnak a főutcáján is, ami azért érdekes összevetés, mert mindössze tizenegyezren lakják. Áradozhatnék a minden kisbolt előtt meglevő kerékpártárolókról, a főúttal párhuzamosan futó bringaút "háborítatlanságáról", a minden útszélen békésen tekerő helyiekről. De ami igazán megragadta a szememet, az az autósokkal (autózókkal) ápolt viszony. Helyesebben fordítva, az autósok hozzáállása. A forgalom egésze, mint egy nagy, érző szervezet figyeli a másikat, a kereszteződésekhez nem fékcsikorgatva érkeztek az autók, hanem finoman, selymesen, érzőn, hogy a kerékpárosnak, gyalogosnak kétsége se legyen, megkapja az elsőbbséget. És fordítva.
Mindeközben persze számos mosolyogtató dolgot is láttam. A bringák java klasszikus és egyben elhanyagolt alföldi, kisebb része elképesztően lepattant teszkóbájk. "Jobb" bringát csak elvétve látni, ami persze nem is baj, ugyanis a helyiek lakatolásról alkotott véleménye pestiként nézve finoman korszerűtlen: a technológia a cukorspárga szintű spirálzárból vagy a "letámasztom jól" technikából áll jobbára. Egy-egy, kutyák kikötésére használt láncot lehet még látni, amit a vasboltban kapható háromszáz forintos lakattal rögzítenek, ez már elég erős ahhoz, hogy akár erősebb szélben se dőljön el a bicikli. És persze olyat, mint olajozott lánc vagy felfújt kerék, gyakorlatilag nem láttam... :)
Azért, hogy ne legyen ilyen szép a kép, találtam légyszart a festményen: a templom előtti hirdetőtábla szövege a legrosszabb hozzáállás, amit el tudok képzelni. Miközben a templom mellett elképesztően sok tároló (még ha a legrosszabb keréktördelő fajtából is) áll üresen.

OFF: jobbára prekoncepciók nélkül érkeztem Lajosmizsére, valljuk be, előre mégis lesajnáltam kissé a környéket. Megkövetem a mizseieket, azt hiszem, hogy a környék hosszú távon sikerre van ítélve. Nem tudom, hogy profizmusnak vagy szimplán tisztességes munkának nevezzem, amit ott találtam, de a panzió, ahol laktunk gyönyörű és barátságos volt, az étterem, ahova enni jártunk bőven hozta a várakozás fölötti szintet, a tanyacsárdán pedig nemcsak profi, de kedves fogadtatásban is részünk volt, amikor nyitva tartáson kívül érkezve is bebarangolhattuk az egész tanyát, állatokat nézve. Ami a legnagyobb meglepetés volt, az a csendes Árpád utcában eldugott Kiss családi cukrászat volt. Óvatosan használom a "legjobb" szót, de most kénytelen leszek. A hely kialakítása, a kiszolgálás kedvessége messze az eddig megismert jobb szénhidrát-lelőhelyek fölött volt. A fagylaltjuk pedig egyszerűen a legjobb, amit valaha ettem. Mindegyikről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de a bodzásnál, hmmm visszarepül az ember hatéves korába, amikor a rekkenő augusztusi melegben lemászik a nagyi kertjében levő hatalmas diófáról és beszalad valami frissítőért a házba. Gyöngyöző pohárban kapja a jéghideg bodzaszörpöt, és miközben issza, a nagyi megsimogatja napsütötte haját. Na, kb ennyire jó az a fagyi. :)