Minden fejben dől el - avagy rémségbeszámoló a tegnapi Balaton maratonról.

Nos, piszok jó ötletnek tűnt, hogy önmagam legyőzése céljából egysebességes bringával nyomjam végig a 206km-t, és ezt tulajdonképpen csak egyszer bántam meg verseny közben, igaz, akkor kb 150km hosszan. A cél természetesen a táv teljesítése volt, így elsőre, és a valamiféle blöff által kiválasztott nyolc órán belüli idő. Felkészülés zéró, motorossávon nem lehet szimulálni az akarattyai emelkedőt.
Szóval álltunk szombat reggel a C depóban, várva a 9:10-es startot. Végre elindult a menet, valamivel gyorsabban, mint egy CM-en. Elhatározásom, hogy lassan és megfontoltan kezdek, kb tíz kilométerig tarthatott, ott egy boly beszippantott és eszetlen tempót mentünk. Élveztem, repült a szekér. Aztán a boly hátulja lassan leszakadt, maradtunk négyen. Mentünk, mint a meszes, és akkor jött a derült égből seggberúgás, defektet kaptam (53km-nél jártunk ekkor, ehhez kb 35-ös átlag tartozott, a földvári emelkedőt és az elejének nyugisabb tempóját is beleszámolva).Pár másodperc alatt elszállt a levegő az elsőmből. Félreálltam, szedegettem elő a szerszámokat, zihálva, remegő kézzel. Volt már fittebb is az állapotom egy gyors belsőcseréhez. Végül sok bénázás után (pedig rutinom van bőven) negyven perc kellett ehhez az egyébként max harmadennyit igénylő mutatványhoz. És közben jött a lelki hatás: szépen húztak el mellettem a népek, hosszú longobárd sorokban. Előbb a gyorsak, aztán egyre ritkuló csoportokban a sereghajtók. Fájdalmas volt nézni, hogy szinte a komplett mezőny elkarikázik mellettem. Vizsu megállt és nem hagyta, hogy beszippantson az erő sötét oldala, így egyszer csak nyeregbe pattantunk és mentünk. Negyven perc veszteséggel. Előre szegtem a fejem és egy kis létszámú bolyt alkottam Vizsuval, akit jó darabon "vontattam". De már nem az az acélból és kaucsukból készült harcos voltam, aki az első 53km-t az aszfalt érintése nélkül nyomta végig. Húzott az anyaföld, tapadt az aszfalt, a legártatlanabb szellőcske is gonosz pofaszél lett. Valahogy elveszkelődtem Keszthelyig, ott a pihenőnél népes társaságot találtam, akik levegőért és banánért kapkodtak. Ez egy árnyalatnyit meghozta a kedvem. Bevártam Vizsut, aki kissé leszakadt közben, és együtt elindultunk. Ettől kezdve jobbára egyedül mentem az északi parton, ami jóval lassabb, mint bolyozni és sokkal nagyobb teret ad az önsajnálatnak is. :) Azért szépen haladtam előre, bár az északi part java egy összefüggő holtpont lett. Mivel kb nyolcvan kilométer után elkezdtem masszívan görcsölni, egész sor esőtánc-szerű mozdulatot vezettem be, hogy kirázzam a lábaimból a fájdalmat. Fürednél tért vissza belém a remény, hogy talán vége is lesz ennek a távnak, nem csak állomásai. És a lelki tényező a világosi körgalomnál tért vissza, amikor utolért egy boly, és egyszer csak egy hang azt mondta: "de szép a bringád, öreg". A sok csilivili karbon és alu országúti között az én '84-es (amúgy persze gyönyörű :)) járgányom keveseknek tűnt fel, meg is lepődtem, egész addig, amíg meg nem láttam, hogy egy kolléga az, szintén egy sebességgel nyomta. Velük az utolsó húszas elrepült, mintha végig lejtett volna az út, pedig a görcsök nem múltak, a talpam, a nyakam, karom veszettül fájt már. És amikor kb 17:50 táján beértem a célba, egy gyors rögtönzött hálaimát is elmormoltam, hogy csak egy defektem lett, hogy semmi se fájt annyira, hogy feladásra kényszerítsen. Ha (nem túl elegánsan) a belsőcsere idejét levonom a menetidőmből, meglett a nyolc óra tájéki idő, ami persze csak azt bizonyítja, hogy bőven van (lenne) hova fejlődni. És itt is megköszönöm Vizsunak a segítséget, nélküle alighanem 53km-es lett volna versenyem, valamint Lacinak(?), hogy megállt, hátha segíthet, bár őt sikerült továbbküldenem.